Kék Híd

Mai nap újra elkövetem ezt az eszement botrányt: életem egy újabb töredékét vésem a virtuális falra. Hogy mi indítatásból? Túlságosan nagy szívárvány ragyogja be a földet. Igen, ez egy megfelelő indítatás!

No akkor kezdjük valahol ott, mi a fenét is csinálunk mi, magasztos és megkülönböztetett emberi faj. Előzetesen leszögezném: a világon minden szubjektív, és ahogy ezt egy általam igen tisztelt személy mondta, romba is fogja dönteni a világot. Vissza a témához. Szóval azt hiszem leredukáljuk önmagunkat. Nem nem, ez nem aféle önismereti hiány, és az önbizalom teljes törlődése. Ez a való igazság. Vegyünk néhány egyszerű példát. Néhány évtizede tudtunk írni. Felháborodtál? Igen ez az szegezd nekem a kérdést! Tedd meg! "Mi az hogy most nem tudunk?" Hát ez lol. Omg, pont u kércsized ezt tőlem? Besza behu,mondj má vmit. Nah remélem eléggé jól sikerült szemléltetnem, bár remélem nem értetted meg a jelentéstartalmat, akkor azon kevesek közé tartozol akiket még nem fertőzött meg a nyelvújítás ellentétte a nyelvbutítás. Ha viszont most megfogalmazódott benned a kérdés: "ezzel mi a baj?" akkor kérlek hagyd el e helyet most, Te vagy a leggyengébb láncszem! Ohh igen ezzel el is érkeztem következő röpke kis szuggesztív fogalomhoz.

CELEBEK! Szerintem ég veletek, de többség dönt én meg röhögök rajtuk, ha ez kell Nekik. Gondolom csak idő kérdése, és a vécécsészét használjuk tálaláshoz, az edényt pedig egyébb elvégzendőinkre. Szóval mi a véleményem drága felkapott agyonajnározott végletekíg elbútított példaképnek beállított nemzeti nagyjainkról? Nah ezt a véleményt inkább hagyjuk, nem szeretném rongálni a közerkölcsöt, mindeniki döntse el maga, milyen szintet kíván elérni. Az egyik egy nem celeb, csak egy mitugrász hülye kis író, ugyan mit érthet Ő a világhoz, meg a trendiséghez: "Fogjátok meg egymás kezét, érintsétek meg egymás lelkét, de hagyjátok békén a másik szívét." Böszörményi Gyulától egy igazán senkitől kaptam elő egy semit mondó mondatot. Nézzünk egy ennél sokkal jobbat egy trendit, egy világmegváltót, egy mindent elsőprő gondolatot: "uuuáomás" Nevet nem szeretnék említeni, hiszen ilyen nagyságoknak nevét hiába szádra ne vedd. Különben a büntetőjog megtalál. Annyit azért elárulhatok hogy Ő a didit bizony Neked soha oda nem adja. Didi no ezzel kezdetét veheti egy újabb röpke gondolatmenet.

Nem vagyunk egy kicsit túl szexisták? Mármint nem ne érts félre nem vagyok én egy prüd jellem! De azért mégis. Ha már ennyire felszínesek és materiálisak vagyunk akkor is legalább a köret is számítson már könyörgöm. Részemről még ez is eléggé helyteleníthető de hát ez van. Mit tudhatok én? Annyit minden esetre tudom, hogy minél mélyebb az érzés annál kevésbé ösztönös. És (tudom nem illik így kezdeni de ez most nem érdekel) hát nem tudom, ha Nektek elég az, hogy egy rohadt zabálást csináltok abból a lelki egyesülésből, mely a legmagasabb érzelmeket is képes a világra ontani... hát tessék csak. Igaz a gasztronómiai érzékem se volt soha túl fejlett. Én minden esetre inkább maradok a "nélkülözésnél", mint hogy egy cooper teszt szerű ki tud több mozdulatot végre hajtani négy perc alatt szindrómába essek. Köszönöm mai türelmeteket legközelebb talán az ösztönök és materiális értékrend témával jelentkezem, ha lesz türelmem.

„Valami elkezdődött! Valami, aminek soha nem kellett volna. Valami, ami alapjaiban rengeti meg a világot. Valami, aminek láttán meghűl ereidben a vér. Valami…” – Harsogta a Rettenet Tévék Legnagyobbika Klub új mozi ajánlója. Amarantine unottan nézte a műsort az ágyában fetrengve. Különleges nap volt ez a számára. Pontosan tizenhat évvel ez előtt szánta el magát, hogy a kis gömb belsejéből, a nagy gömb felszínére költözzön. Mégse tulajdonított nagy jelentőséget, ennek a ténynek. Ugyanúgy ahogy az előző tizenötöt, ezt is mindenki elfelejtette. Ilyenkor azzal a gondolattal nyugtatta magát, hogy az eltelt éveknek úgy sincs jelentősége, hiszen pont ugyanolyan maradt, mint egy évvel ez előtt volt. Ugyanaz a szürke iskola, szürke szoba, szürke tv, melyet mindig unottan bambul. Ugyanazok a szülők, melyek megszokásból kérdeznek, de ha nem válaszolsz, se tűnik fel nekik.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis felkelt, és a konyhába sietett. Előkaparta a szekrényből a lisztet, cukrot, mézet, tojást, és minden nyalánkságot, mely egy finom torta elkészítéséhez kell.

- Ha senki nem lep meg, hát majd én meglepem magam! – mondta mosolyogva, miközben a habot verte a tojásfehérjéből. Kevert egy vajas kakaóporos csokikrémet töltelék gyanánt, és a frissen sült tészta közé lapátolta.

            Elégedetten szemlélte művét. Ami inkább hasonlított egy hóval fedett sárkupacra, mintsem művészien elkészített tortára, de az önmeglepetéshez tökéletesen elég volt. Ebben a pillanatban értek haza egyetlen felmenői.

- Szia. Mit csináltál, amíg mi távol voltunk? – kérdezték az évek óta megszokott hangsúllyal.

- Sziasztok. Nem fogjátok elhinni, de olyan finom csokitortát fabrikáltam, hogy mind a tíz ujjatokat megnyaljátok!

- Most sok a dolgom, de nézd tovább a tévét nyugodtan. – Hangzott a jól megszokott mondat, mely már lassan tizenegy éve kísértette Amarantine életét. Öt éves korában mindig azt szerette volna, ha szülei játszanak vele. Azóta mindig ezt a megszokott választ kapja, akármit mond nekik. Egyszer kipróbálta, hogy milyen választ fog kapni, ha értelmetlen gügyögésszerű hangot hallat. Kellemes mosoly futott át az arcán, hiszen a válasz így sem tért el az előrevárhatótól.

            A mai napot azonban mégis különlegesnek akarta. Hirtelen elhatározásra jutott. Becsomagolta tortáját, bevágta a kedvenc hátizsákjába, magához vett egy üveg kólát, és megindult a lépcsőház felé. Miközben nyitotta az ajtót, bekiabált szüleinek:

- Elmegyek sétálni, majd jövök!

- Jó, de ne hangosítsd fel túlságosan! – Hangzott a válasz, egybeszűrődve a Rettenet Tévék Legnagyobbika Klub új szappanoperájának főcímdalával.

            Amarantine a lehető leggyorsabban próbált túl lenni az előtte álló párszáz lépcsőfokon, és mielőbb a szabadban akarta érezni magát. Végül kijutott az utcára, és megpillanthatta, a Blaha Lujza Tér megszokott forgalmát. Alig hogy elindult a mosolygós villamos irányába (igen a jó öreg kombinó, mely az év minden szakaszában mosolyogva közelített a gyanútlan várakozók felé), máris egy kamion kürtje süketítette meg fél fülére. Gyorsan a hang irányába kapott, és megpillantotta a bmx-es suhancokat, akiket el is keresztelt félméterhíjjánnempalacsintának. Alig érte el az aluljáró legalsó fokát, máris megszólította egy kevésbé jól szituált úriatlan ember:

- Ide figyeljé tesókám! Adjál már nekem egy kis aprót, mert már két napja nem ettem semmit!

- Ne haragudj, sajnos nincs nálam pénz, de egy szelet tortát szívesen adok neked.

- Húzzál innen a jófenébe a tortáddal, attól én még nem fogok az úton egyik kaputól a másikig dülöngélni! – üvöltötte a cseppet sem úriember.

            Amarantine megvonta vállát és továbbindult a villamos irányába. Töprengett egy kis ideig azon, hogyan is lehet bármilyen éhcsillapítás után kapualjtól kapualjig szambázni. Végül megérkezett szokásos fekete vigyorával a Békés Kellemes Várakozást zrt. szállítóeszköze. Ilyenkor már nem volt idő bármin is töprengeni. Megindult az eszeveszett versenyfutás, és ajtón bepréselődés. Aki nem volt elég szemfüles, az határozatlan ideig várhatott a következő járműre, néhány cseppet sem úriember társaságában, így minden várakozó azonnal a legközelebbi ajtóra vetette magát, igen mulatságos helyzetet teremtve. Ugyanis aki le akart szállni, nem tudott kilépni a villamosból, aki pedig fel akart, nem tudott fellépni. Pár perc felmenőcsuklasztás azért majdnem mindig megoldotta a helyzet, és a vigyorgó szörnyeteg is elindulhatott saját útjára.

            Amarantine a végállomásig még jó néhányszor kuncogott az előbb említett vidám helyzeten, majd a Moszkva térre érve kinyújtóztatta a speciális utazási formában elgémberedett végtagjait, és beleszippantott a kocsik füstjével kellemesen átitatott levegőbe. A téren átsétálva megpillantotta a piros fehérben pompázó, szónokló társaságot.

- Itt az idő! Most kell változtatni! Figyeljetek Rám! Elvesznek tőletek mindent, és a saját zsebükbe tömik! Most legyetek hazafiak, és álljatok ellen a kizsákmányolóknak!

            Főhősünk eltöprengett a hallottakon: „Ha egy összeterelt embertömeggel együtt ordítom az igen-nem szavakat, akkor hazafivá válok?”

            A Kérdésre sehogy sem találta a megfelelő választ, de nem is volt túl sok ideje ezen morfondírozni, mert épp beállt a Hűvösvölgyig közlekedő villamos. Amarantine gyorsan feliszkolt, amíg a tétova várakozók, az éppen tapsviharral éljenzett szónokot figyelték. Elfoglalt egy kényelmesnek kissé sem nevezhető helyet a villamos közepén, és próbált elférni a fél házat összepakoló, és magukkal hurcoló emberek között.

            Megszólalt a várva várt hang: „Hűvösvölgy, végállomás!”

Üdvözlet minden olvasónak

Mai és egyben első bejegyzésemet egy Sigur Rós videóklippel kezdtem, mert egy olyan gondolatot közvetít számomra, amivel úgy érzem, foglalkoznom kell. Itt nem a másságra gondolok, hanem az emberek különbözőségeire.

Akármennyire is elkoptatott szavak mégis mindenki más. Eltérünk egymástól hiszen különböző építőkockákból épültünk fel. Ha elfogadjuk, hogy minden egyes személyiség a külső hatások, és a belső gondolatok összeségéből születő építmény, akkor be kell látnunk, nincs két egyforma. Bár vannak közeliek és vannak nagyon eltérőek, vannak melyek kevésbé csicsássak, és vannak melyek szinte palotára hasonlítanak. Minden az építőellemek mennyiségétől és minőségétől függ. Mégis kevesen gondolkoznak el azon, hogy a különbözés, egy magától értetődő fogalom, és kirekesztik a közösségből aki bármilyen nemű különbözőséget felvállal. Ezért kevesen vannak, akik a gondolataikat, az énjüket mindenhol mindenkinek ugyanúgy merik mondani/mutatni. Hiszen a hovatartozás érzet, minden emberben erősen jelen van.